átkeretezés

Az elmúlt időszakban számos vélemény és javaslat látott napvilágot a változatlan KAP működtetéstől, a termelői támogatások megszüntetéséig. Egyelőre egy biztos pont van, amire a hazai elképzeléseket építhetjük, hogy a csatlakozáskor megismert és sokak által várt szabályozási és támogatási rendszer azonos formában nem marad fenn.

Sokan gondolhatják, hogy részben a kiszámíthatóság és az állandóság reményében csatlakoztunk az EU-hoz, fogadtuk el a közös politikákat, amelyet mostanra a folyamatos változás jellemez. A mostani változás számos lehetőséget is tartogat a hazai gazdálkodók, a vidéken élők  és a fogyasztók részére, hiszen most már mi is teljes joggal veszünk részt a KAP alakításában. Ahhoz azonban, hogy saját érdekeinket sikerrel tudjuk képviselni az Uniós tárgyalásokon, először nemzeti szinten kell közösen felvállalható álláspontot kialakítani.

A II. világháború után, a KAP korai szakaszában, a fókusz az élelmezésbiztonságon volt, erős hangsúllyal a termelés támogatására. Majd a cél fokozatosan eltolódott atowards income support. jövedelemtámogatás irányába. Jelenleg egy alapvető átalakulás határán vagyunk, nevezetesen a piacfejlesztésén, mely az európai mezőgazdaságra és kertészetre fókuszál, további lépésekkel kombinálva a termelés fenntarthatóságának elérése érdekében, amely egyre szorosabban összekapcsolódik a társadalmilag elvárt értékekkel. A KAP nem csak támogatáspolitikai, hanem magában foglalja az agrárszabályozás és vidékpolitika meghatározó elemeit is.

Az EU csatlakozás nem hozott jelentős változást a hazai agrár- és vidékpolitika területén. Továbbra is a stratégiai nélküli, követő politikai stílus uralkodott, amely egyrészt a már jelentkezett problémák kezelését, valamint a politikai elvárások, lobbi érdekeknek való megfelelést jelentette. A politika és a közigazgatás kompromisszumos célja az agrárbéke megteremtése és fenntartása volt, amely fontos szempont, de nem jelent stratégiai fejelődés sem a mezőgazdaság, sem a vidék életében.

A kompromisszumos békepolitika eredményére a vidékpolitikai területén a leszakadó térségek, a vidéki szegénység növekedése, a helyben maradó jövedelem csökkenése, és a lokális gazdaság és önellátásra termelés térvesztése. A mezőgazdaság területén pedig a termelés és árbevétel csökkenés, az egyoldalú utópisztikus gazdaságfejlesztési kísérletek, a felbomlott ágazati egyensúlyok, a szigetszerű, szinergiára nem képes fejlesztések, a hazai fogyasztói piac elvesztése és a folyamatos vidéki tőkevesztés. Nyílván a felsorolt eredmények egyoldalúak, sajnos azonban a 2010-es választási eredmények igazolják állításomat. Az eredményekhez hozzátartozik, hogy a mindezt az EMVA pénzek több mint 60%-nak (800 milliárd forint) és a folyamatosan növekvő földalapú jövedelempótló támogatásokkal együtt sikerült elérni.

A békepolitika kísérletet sem tett a vidék gazdaságszerkezetének kialakítására. A rendszerváltást követő intézkedések jelenős szerkezeti átalakulást, illetve gazdaság szerkezet megszüntetést jelentettek vidéken. Az új gazdaságszerkezet kialakítására azonban igen kevés fejlesztés irányult.

A békepolitika jelszava a hatékony mezőgazdasági termelés volt, amely a rendszer egyetlen elemére koncentrált. A tőkére, hektárra, vagy támogatásra vetített hatékonyság a településnek illetve, illetve a lakosoknak automatikusan nem jelent jövedelmet. Ennek bizonyítékát láthatjuk a leghátrányosabb kistérségekben, amelyek egy része kiváló mezőgazdasági területeken (pl. Mezőkovácsháza) van, de a térségen kívüli földtulajdonosok és földbérlők csak napszámban „foglalkoztatják” a helyi lakosokat.

Hasonló jelszó volt, a termelői támogatás növekedése és a hazai mezőgazdaság hátrányának az EU régi tagországainak magasabb támogatási arányából való levezetése. A kevesebb támogatás tény, azonban a képletből kimaradt, hogy az EU régi tagországainak gazdaságszerkezeti fejlődése következtében az ottani gazdák az élelmiszeripar és a kereskedelem profitjából is részesednek. Ez a részesedés több mint a hektár alapú támogatás. Ezen túl nem köt le erőforrásokat az eladás megszervezése és az eladásból származó kockázatok (pl. nem fizetés) kezelése, finanszírozása.

Az EU közös politikájának alakítása előtt fontos lenne rögzíteni, hogy nem pusztán hatékony mezőgazdasági termelésre és élelmiszeriparra törekszünk, hanem a hazai vidéknek versenyképes, fogyasztó centrikus és fenntartható agrár- és élelmiszergazdaságra van szüksége, amely hozzájárul a vidéki gazdaság, társadalom és környezet fejlődéséhez, lehetőségeinek kihasználásához.

Az agrártermelés fejlesztésének helyes politikája a meglévő természeti erőforrások fenntartható kihasználása mellett a vidék társadalmi és gazdasági erőforrásait is figyelembe veszi. Az agrártermelés versenyképességének növelése a békepolitikával ellentétben nem csökkentheti a vidéki erőforrások, köztük a társadalmi és gazdasági erőforrások versenyképességét, hanem segít annak megőrzésében, fejlesztésében.

A nemzeti agrár- és vidékpolitika KAP felé is érvényesítendő főbb céljait három pontban kéne összefoglalni:

▪         vidéki jövedelem növelése;

▪         környezeti erőforrások tervszerű felhasználása és védelme;

▪         biztonságos, egészséges élelmiszer a fogyasztóknak.

Mindhárom cél eléréséhez szükséges a KAP-ban való részvétel, a nemzeti szabályozás és az állami szerepvállalás újragondolása.

A KAP reform anyagai megfogalmazzák, hogy az agrártermelés, az élelmiszergazdaság, a kereskedelem közös láncolatában, az élelmiszerláncban működő gazdálkodókat elsődlegesen a fogyasztók finanszírozzák. Vagyis a támogatás centrikus nemzetpolitikákat fel kell, hogy váltsa a fogyasztó, termelő és vidék centrikus politika.

A fogyasztók az élelmiszervásárláskor meghozott döntésükkel meghatározzák az áruk előállításában részt vett vállalkozások bevételeit. A hazai mezőgazdasági termelés finanszírozásnak jelentős tartalékai vannak a fogyasztói piacokon.

Az agrárpolitikának részekeként, a vidéki tréségek jövedelmének növelése érdekében szükséges a földbirtokpolitika módosítása is. A jelenlegi földbirtokpolitika fenntartása mellett a térségekből kiáramló jövedelmek miatt, az elszegényedő térségek kezeléshez (pl. segélyek, fejlesztések) további jelentős nemzeti forrásokra lenne szükség.

A termékpályák szervezésével, illeszkedő fejlesztésekkel növelhető a hazai termelők és feldolgozók fogyasztói igényeket kiszolgáló, magas hozzáadott értékű termékeinek előállítása, piacra juttatása. A szereplőnek folyamatosan ismernie kell a hazai, az EU és a nemzetközi piacok meghatározó fogyasztói célcsoportjaink igényeit, a fogyasztói szokások változását, a trendeket.

Az agrárszakigazgatás kiemelt feladatai közé tartozik, hogy az élelmiszerlánc hazai szereplőit, kiemelten a termelőket segítse az eredményekből való részesedésben a közigazgatási és a hatósági feladatok ellátásával, a termékpályák átláthatóvá tételével, a termékpályák szervezésével, piaci információk és előrejelzések biztosításával, oktatási, tanácsadási szolgáltatások nyújtásával, valamint az EU-s és hazai támogatási források kereteinek alakításával.

A versenyképes gazdálkodáshoz szükséges a termelők együttműködése, amely azonban tőke és feldolgozóipari tulajdon hiányában nem elegendő az EU tagországok szövetkezeti hálózataival való versenyzéshez.

A vidéki jövedelem növelése érdekében a termelői támogatások kereteit is a fenti alaplevek mentén kell kialakítani. Fontos, hogy a jövedelem pótló támogatások ténylegesen a vidéki térségekben maradjanak és ne állják útját a piacról megszerezhető jövedelmek növelésének.

A KAP keretein belül működő fejlesztéspolitikának szolgálnia kell élelmiszerláncok termelői részvételének növelését és a vidéki jövedelemre hatással bíró termelés és feldolgozás hatékonyságának növelését. Kiemelten kell kezelni a lokális gazdaságszerkezet kialakulásának biztosítását.

A KAP keretein belül és nemzeti szabályozással biztosítani kell, a környezteti erőforrások megóvását, tervszerű felhasználását. A meglévő erőforrások első célt támogató felhasználása mellett (pl. öntözés fejlesztése, Natura2000) biztosítani az erőforrások hosszú távú megőrzését is. A keretek kialakításánál fontos, képviselendő szempont, hogy az érintett termelők ne önállóan próbálják kezelni az erőforrás védelméből eredő piaci hátrányt, hanem szervezett formában kapjanak segítséget, szolgáltatást az előnyök megtalálására, kihasználására.

Az agrártermelés és élelmiszergazdaság technológiájának és működésük és környezetük szabályozásának biztosítania kell, hogy a fogyasztókhoz kerülő élelmiszerek egészségesek legyenek. Az élelmiszerbiztonság ellenőrzésével a közigazgatás is elősegíti, hogy a piacon elérhető élelmiszerek eredete és beltartalma ismert legyen, a fogyasztók megbízhassanak a termelők, feldolgozók és kereskedők által nyújtott információkban.

A szabályozás és fejlesztés mellett a fogyasztókat is be kell vonni a rendszerbe. Az alapoktatástól kezdve az élelmiszerekkel kapcsolatos alapismeretek elsajátításával, a közétkeztetés és a marketing eszközeivel konkrét célcsoportokat megcélozva növelni kell az egészséges és tudatos táplálkozás iránti igényt. A végső döntés a fogyasztóké, de a biztosítani kell a döntéshez szükséges tudást és információkat.

A hármas cél következetes képviselete lehetőséget ad a KAP előnyeinek (erőforrásainak) és terheinek átgondolására a hazai gazdálkodók és vidék szemszögéből. Valamint biztosítja, hogy a hazai és EU szabályozás, állami szolgáltatások és a támogatás politika szinergikus hatásai érvényesüljenek.

Vidéken kevés a jövedelem. A vásárlóerő nem tudja fenntartani a szolgáltatásokat, nincs kereslet. A kistérségek közel felében lefelé mozgó jövedelmi spirál alakult ki, harmadában stagnál és a csak a maradékban mérhetünk növekedést. Megdöbbentő, hogy a mezőgazdasági potenciállal rendelkező térségek is a leghátrányosabbak között szerepelnek. Békési és bácskai kistérségek kerültek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatását szolgáló programba.

A mezőgazdasági jövedelmek növelése érdekében a vidék fejlesztését szolgáló terv a termelés hatékonyságát támogatta. Azonban a tények azt mutatják, hogy új gépek, eszközök és az évente kifizetett közel 400 milliárd forint közvetlen termelői támogatás sem elegendő a negatív folyamatok megállítására. A jövedelem nélküli vidék jelentős terheket ró az államra és így az adófizetőkre. Az alacsony vásárlóerő bezárt vasúti szárnyvonalakat, patikákat, postákat, munkanélküliséget, rossz egészségi állapotot, elöregedő falvakat jelent. Az ilyen térségeket csak nagy befektetések árán lehet újraéleszteni.
Tehát kiemelten fontos hogy a mezőgazdáság még több jövedelmet termeljen és a termelt jövedelem helyben kerüljön elköltésre.
A mezőgazdaság jövedelmének növelését a politika reflexszerűen a támogatások növelésével veti össze, illetve próbálja kezelni. Holott a termelés fő jövedelmi forrása, fő finanszírozója nem az állam, hanem a fogyasztók. A fogyasztók napi szintű döntéseikkel finanszírozzák a élelmiszer értékláncon keresztül a termelőket, az egyes mezőgazdasági ágazatokat.
A hazai termelők jelenleg évi 2000 milliárd forint árbevételt érnek el a legális gazdaságban. A hazai fogyasztók azonban évi 3200 milliárd forintot költenek élelmiszerre és 1000 milliárd forintot mezőgazdaság által előállított más termékekre. A kettő közötti árkülönbözet évi 2300 milliárd forint. Az árkülönbözet tartalmazza az élelmiszeripar és a kereskedelem hozzáadott értékét és költségét. Azonban a költségek levonása után is marad mintegy 1500 milliárd forintos hazai fogyasztói piac, ami a mezőgazdasági jövedelem növekedés valódi tartaléka. Ehhez társulhatnak a potenciáli export piacok, amelyek becslésére nem vállalkozom, de ha a nagy hozzáadott értékkel bíró niche piacokat veszem alapul kb. hasonló mértékben szerepelhet.
A 400 milliárdos támogatási kerete növelése korlátos, és egy 10%-os növekedés sem jelent a vidék jövedelemi pozíciójában jelentős változást. Az 1500 milliárdos piac mondjuk 50%-ának megcélzása azonban 750 milliárd árbevétel növekedést jelent, amit a teljes mezőgazdasági árbevétel harmada.
A kézenfekvő lehetőséget azonban komoly akadályok zárják el jelenleg a termelők elől:
- A fogyasztói piac ismeretének hiánya. A hazai mezőgazdaság még mindig a megtermelt áru eladásával fogalakozik, nem pedig a fogyasztói igények feltérképezésével és kiszolgálásával. A jelentős élelmiszer kínálat mellett sikerült a friss termékek körében ellátási hiányt kialakítani a nagyvárosokban, csökkentve például a zöldség és gyümölcs fogyasztást.
- A termelők alacsony érdekérvényesítő képessége az élelmiszer értékláncban. A termelők nem részesednek az élelmiszeripar és a kereskedelem profitjából. A dán agármodell lényege, hogy a termelési árbevétel mellett a termelők az élelmiszerlánc további fázisainak profitjából is részesednek, így jelentősen növelve a vidéki jövedelmet.
- Túl hosszú az élelmiszer értéklánc a termelők és a fogyasztók között, ezzel is csökkentve a termelői jövedelmet.
- A befektetésre alapult mezőgazdasági termelés a gyors megtérülésre és alacsony kockázatra épít, így kerüli a nagyobb hozzáadott értéket elváró niche piacokat.
- A helyi gazdaságból is kiszorultak a helyi termelők, hosszabbítva az élelmiszerláncot és növelve a környezeti terhelést.
Az akadályok felszámolásához a termelők leginkább tanácsokat kapnak. A szövetkezés, mint megoldás persze lehetőség, de forrás, tudás és stratégiák nélkül nem járható út. Fontos lenne, hogy a stratégia célként kerüljön megfogalmazásra egyrészt a termelői jövedelem növelése, másrészt a fogyasztói költésből való minél nagyobb termelői részesedés elérése.
A támogatásoknak, valamint a hozzájuk kapcsolód szabályozási, vállalkozási környeztetnek pedig ezt a kettős célt kéne szolgálniuk. Azzal tudunk eredményeket elérni, ha a fejlesztési támogatások nem csak a termelés hatékonyságát szolgálják, hanem a fogyasztói piacból való részesedés növelését.

Jelentős problémahegyet sikerült húsz év alatt kitermelni vidéken. Nem csoda, ha a kormányzó pártok kerülték a válaszadást, illetve csak egyes részkérdésekre próbáltak általános válaszokat adni. Az általános megoldások azonban új helyeken új problémákat hoztak létre. Magyarországon ugyanis nem beszélhetünk egységes vidékről, a kép árnyalt, térségenként jelentősen eltérnek a problémák.

Éppen az árnyaltság az, ami jelentősen nehezíti a válaszadást, és ami kétségessé teszi minden egységes recept alkalmazását. A hazai vidék régiónként, de mondhatjuk, hogy kistérségenként eltérő természeti, humán és gazdasági erőforrásokkal és képességekkel rendelkezik.

A sikeres mezőgazdasági országok, mint Dánia, Hollandia, Izrael nem rendelkeznek hasonlóan sokat ígérő természeti adottságokkal, mégis ezekben az országokban kevésbé jó adottságok mellett sokkal gazdagabb és élhetőbb vidéket találhatunk. Véleményem szerint egy ország kultúrája, szervezettsége, társadalmi rendszereinek emberközpontúsága könnyen lemérhető a vidék és a mezőgazdaság állapotán. Ahol működő vidéki közösségek, helyi (lokális) gazdaság és a helyben lakó emberekre épülő mezőgazdaság működik, ott gondozott, vonzó a környezet és az idegeneket is nagyobb bizalommal fogadják.

Az eltérő adottságokat a hazai központi közigazgatás által működtetett rendszerek (pl. oktatás, egészségügy, szociális, közigazgatás) nem képesek kezelni. A megállapított fejkvóták, működési költségek mást érnek, a kötelezettségek, szakmai elvárások mást jelentenek egy aprófalvas térségben, egy kisvárosban, mást egy mezőgazdasági térségben, mást egy depressziós térségben. Az eltérő körülmények, helyi szükségletek figyelmen kívül hagyása az átlagnál magasabb költséggel működő ellátások színvonalát csökkentette és nem biztosította az alternatív megoldások kidolgozásának lehetőségét.

Az országos szinthez képest nagyobb költséggel működő intézmények (pl. iskola, egészségügyi rendelők, posta, vasúti közlekedés) az önkormányzatok forráshiánya miatt, fűnyíró elven bezárásra kerültek. A kistelepüléseken ezek az intézmények fejkvótára vetítve tényleg magasabb költségen működnek. Azonban ha nem ágazatonként vizsgáljuk a költségeket, hanem a szolgáltatásokra fordított összes állami működési és fejlesztési költséget összeadjuk és összehasonlítjuk, mondjuk Budapestet egy baranyai kistérséggel, a budapesti szolgáltatások biztosítása összességében drágább. Például a négyes metró költsége egy régió teljes úthálózatának felújítására elegendő lenne.

Ha ehhez hozzászámoljuk az alacsony szolgáltatási színvonal által létrehozott élethelyzetekben kifizetett szociális segélyeket és más ellátásokat, véleményem szerint a vidéki életfeltételek biztosítása kerül kevesebbe.
A központi közigazgatás döntéseit azonban csak olyan számok támasztják alá, amelyek az egyes intézményekre vonatkoznak, és azt igazolják, hogy mennyivel drágábbak az egyes vidéki szolgáltatások.

A budapesti, nagyvárosi, vagy városi önkormányzatok saját bevételeikből valamilyen szinten képesek a központi közigazgatás által generált problémákat kezelni, azonban a kistelepülési és kistérségi szinten az ágazatokra tagolt és elkülönülten működő központi közigazgatás nem képes a helyi szükségletekre átfogó választ adni. Az ellátási rendszerek nem érnek össze, a hézagokat pedig a települési önkormányzatok saját forrásaikból nem képesek betömni.

Sok település kényszerül trükközésre. A jövedelem hiányában fejlesztési forrásokkal, pályázati pénzekkel próbálják áthidalni a szakadékokat. Így azonban épp a kilábalás lehetőségét veszítik el és tovább nő a leszakadásuk.

A pályázatokon való részvételhez önrészre, vagy legalábbis pályázatíróra van szükség még olyan konvencionálisan indokolt esetekben is, mint az alapszolgáltatások infrastruktúrájának biztosítása, például az iskola tetőszerkezetének felújítása. Ezeket a költségeket szintén az önkormányzatoknak kell megfinanszírozniuk. Az ÚMFT eddigi időszaka alatt számításom szerint csak a pályázatírókra több mint 25 milliárd forintot fordítottak a vidéki települések önkormányzatai. A saját forrással nem rendelkező önkormányzatok ebben a versenyben is hátrányt szenvednek, vagyis leszakadásuk növekszik.

A rendszerváltást követő évtizedekben a központi közigazgatás jogszabályalkotását, fejlesztési tervezését folyamatos hiányosságok és hibák terhelik, ezekre az Állami Számvevőszék is többször felhívta a figyelmet:

- nem készülnek hatáselemzések, amelyek egyrészt az eltérő-- élethelyzetben lévő állampolgárok, vállalkozások és egyéb szervezetek körülményei alapján szimulálnák a jogszabályok hatását, másrészt az azonos élethelyzetre vonatkozó ágazati szabályozások közös hatását vizsgálnák;

- a jogszabályok többségénél nincs, vagy csak vázlatos a preambulum,-- amelyben közérthetően megfogalmazásra kerülhetne a jogszabály célja, hatásmechanizmusa;

- a törvények ágazati végrehajtási rendeletei,-- valamint a kormányrendeletek nem mindig illeszkednek a törvényekhez, nem támogatják a törvény szellemének megvalósítását, melynek egyébként a hiányzó részletes preambulumból kellene kiviláglania,

- a jogszabályalkotás-- legtöbbször nem stratégiák mentén történik, hanem problémák mentén, az ötlet alapú kormányzás pedig olyan, mint a kátyúzott utak: rázós.

A jogszabályalkotás hiányosságait erősíti a központi közigazgatás ágazati tagoltsága. Nem vizsgálják az adott élethelyzetre vonatkozó összes ágazati szabályozás együttes hatását, így bár az ágazatok kötelezően egyeztetnek egymással, ezek az egyeztetések csak feltételezésekről szólnak, a valós hatások csak a jogszabály bevezetését követően derülnek ki.

Az ágazatilag tagolt központi közigazgatás által előidézett állapot önmagától nem képes megváltozni. A központi rendszerek közötti rések új forrásokkal és helyi együttműködéssel hidalhatók át. Az együttműködés önmagában nem elegendő. Ha az elszegényedő térségekben pusztán pénzügyi kérdés lesz továbbra is az iskolák, képzési intézmények, az egészségügyi és szociális intézmények fenntartása, az EP választás által előre jelzett következmény valósággá válik.

Mára a vidéki települések nagy része csak lakótelepülés maradt, elvesztette kapcsolatát a termőfölddel, a helyben található elsődleges jövedelemszerzési lehetősséggel. Ennek több oka is van. Az okok egyik csoportjában a rendszerváltást követő, a vidék gazdasági berendezkedését meghatározó három jogszabály van: a kárpótlási, a szövetkezeti és a privatizációról szóló törvény. Az okok másik csoportját az EU csatlakozás kapcsán a jogszabály harmonizációban és a hazai támogatási rendszer kialakításában a vidék érdekeinek és a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségének szembeállítása képezi.

 A kárpótlási törvény, amely-- megengedte, hogy a termőföld kikerüljön a helyben lakók jövedelmi forrásából, megteremtette egyrészt a földbérlet intézményét, ami a helyi termelők jövedelmét csökkenti; másrészt létrehozta a nagybirtok intézményét, amely a helyieket minimálbéren foglalkoztatott „agrárproletárokká” tette.

 A-- szövetkezeti átalakulási törvény, amely új együttműködési rendszerek kiépítése nélkül alakította át a meglévő gazdasági hálózatokat, nem csak a szövetkezeteknek vetett véget, hanem a vidék jövedelmét jelentő háztáji termelésnek és melléküzemágaknak. A rendszerváltás előtt a vidéki erőforrások hasznosulni tudtak, jövedelmet termeltek, anélkül, hogy a piacra jutás problémájával törődniük kellett volna.

 A privatizáció, amely az-- élelmiszeriparban nem biztosított termelői jelenlétet, így az élelmiszerláncban a termelők nem jutottak kiegészítő jövedelemhez ellentétben nyugati versenytársaik helyzetével.

 Az EU csatlakozás kapcsán nemzeti döntést-- kellett volna hozni, mi a szándékunk a vidékkel, mire és hogyan akarjuk felhasználni az EU által biztosított piaci lehetőségeket és támogatási keretet. Ez a döntés elmaradt, illetve csak utólagosan derült ki, hogy a lehetőségeket a versenyképes mezőgazdaság megteremtésére fordítottuk.

Azonban a versenyképes mezőgazdaság a nem helyben lakó földtulajdonosokkal nem jelenti a vidék felemelkedését. Ellenkezőleg: jelentős erőforrásokat köt le vidéken anélkül, hogy a minimálbéren foglalkoztatott munkavállalók bérén kívül hozzájárulna a helyi életfeltételek fejlesztéséhez. Az EU keretszabályozása a közös agrárpolitikán belül is bő teret hagy a nemzeti célok megvalósításának. A nemzeti döntések a versenyképességre hivatkozva a „kis”, versenyképtelen gazdaság egységes felszámolását eredményezték. Bezárásra kerültek a helyi keresletet kielégítő kis vágóhidak, feldolgozók, raktárak. Így a legtöbb vidéki településen dobozos tejet, dán sertéshúst és brazil csirkét vásárolhatunk. Minimálisra csökkent a helyi gazdaság jelentősége.

Megoldás két irányból érkezhet:
 a már annyiszor emlegetett reform formájában, azonban nem-- ágazati reformként, hanem a központi közigazgatás reformjaként, beleértve a jogszabályalkotás átfogó reformját;
 a vidéki jövedelem növekedésével,-- amely bár nem jelenti a közigazgatás működésének változtatását, megállítja a térség leszakadását.

A központi közigazgatás reformjának, az eddigi „reformokkal” szemben nem az euró bevezetését vagy valamelyik költségvetési alrendszer megmentését kell szolgálnia, hanem a központi közigazgatásnak az állampolgárok,a vállalkozások és egyéb szervezetek élethelyzetéhez igazított változtatását. A részletes szabályozás helyett szabályozási és finanszírozási keretrendszereket kell felállítani, amelyben a helyi döntéshozók a helyi szükségletek szerint alakíthatják saját rendszereiket. A keretrendszereket az ágazati szemlélet helyett a célcsoportok szerint kell kialakítani. A humánerőforrás fejlesztését szolgáló rendszereket (pl. egészségügy, oktatás, képzés, szociális ellátás) egy „keretben” kell kezelni. Hasonlóan a vállalkozásokat szolgáló rendszereket is egy „keretben” kell szabályozni (pl. munkanélküli ellátás, vállalkozásfejlesztés, közigazgatási szolgáltatások pl. építési engedély).
Az egyedi szükségletek és erőforrások beépítésével biztosítható a helyi igényekre alapozott közigazgatási modell megvalósítása. A keretrendszerek működtetésének feltétele a kistérségi szint, a kistérségi menedzsment megerősítése. A kistérség jelenleg a települési polgármesterek együttműködésével működik, azonban a menedzsment működésének színvonala jelentősen eltérő. A kistérségi szint önállóságának növelésével már a mostani rendszerben is lehetőség van a helyzet gyors változtatására.

Az eddigi hazai reformok nem érintették az állam és benne a közigazgatás működésének céljait és hatásait. A célok és hatások helyett csak az úgynevezett eszközök szintjét érintették. Ilyen eszköz az euró bevezetése vagy az egészségügyi kassza fizetőképességének megtartása. A valódi reformok a célokhoz igazítják az eszközök működését. Például az iskolai testnevelés növelésével, egészséges táplálkozással, egészséges életmód támogatásával javítja a lakosság egészségi állapot, így csökkenti az egészségügyi kassza terhelését. Hasonlóan, a gazdaság teljesítőképességének növelésével növeli az állami bevételeket és éri el a konvergencia kritériumokat az euró bevezetéséhez.

Nap mint nap lehet hallani, hogy mekkora összegek kerültek lekötésre vagy kifizetésre az uniós forrásokból. Azonban keveset hallani arról, milyen hatással működnek ezek a források. A legtöbb forrás a központi közigazgatás ágazati tagoltságát követi, nem a célcsoportok élethelyzetét. Komplex fejlesztési programokat csak több pályázat benyújtásával és menedzselésével lehet végrehajtani. Ez a széttagolt rendszer megnöveli a programok kockázatát, hiszen a program bármely pályázati lehetőségének meghiúsulása az összes többi forrás hasznosulását is megakadályozhatja. Fontos lenne az ÚMVP és ÚMFT pályázati rendszerének átalakítása az ügyfél oldali igények alapján a komplex fejlesztési lehetőségek biztosítása érdekében.

Az eszköz szintjén történő módosítás sajnos nem visz közelebb a célokhoz és a várt hatásokhoz. Az érintetteket sem érinti közvetlenül, a legtöbb ember nem is érti, miért van rá szükség. A legtöbben nem tudják, miért jó nekünk az euró bevezetése, vagy miért kell az egészségügyi vagy nyugdíjkasszát megmenteni. A legtöbb ember jó esetben a saját családi költségvetésével van elfoglalva és a saját egészségével.

Maga a politikai elit sem érti a közigazgatási reform jelentőségét, jól mutatják ezt azok a számok, amelyek reform eredményeit az elbocsátott közigazgatási alkalmazottak számában, vagy szervezeti összevonások által megtakarított költségek nagyságával mutatják be. Azt gondolom, hogy jelenleg nem a közigazgatásban dolgozók számával, irodáik nagyságával, autóik számával van a probléma (ez az eszköz szint), hanem a hatékonysággal (ez a cél), az elért eredményekkel és hatással. Sajnos jelenleg a hazai központi közigazgatásban nem a hatékonyságot kell növelni, hanem a gátló és kárt okozó tevékenységeit kell csökkenteni.

A legtöbb országban felismerték, hogy a központi közigazgatás globális versenytényezőnek számít. Multinacionális cégek a közigazgatás működése alapján választanak székhelyet, de még a lakosság egészségi állapotában is rizikófaktor az ágazatilag tagolt, ügyközpontú közigazgatás. Éves szinten tízmilliárdokban mérhető például a vállalkozások adózási ügyintézésre fordított költsége.

A központi közigazgatásban sok művelt, tapasztalt, okos ember dolgozik, s bár az utóbbi időben jelentősen növekedett a tapasztalattal nem rendelkező fiatalok száma, a probléma nem a munkaerő képzettségében keresendő. Alapvetően menedzsment problémával állunk szemben, amelybe beletartozik a cél meghatározásának hiányossága, a részletes tervezés hiányossága, a terveket végrehajtó szervezet kialakításának hiányossága.
Sajnos a hazai közigazgatási menedzsment, ami részben a politikusokat, részben a politikusok által kinevezett vezetőket jelenti, továbbra is eszköz szinten gondolkodik, napi problémákra ad nem elemzett válaszokat.
A közigazgatási reform politikai akarat és idő kérdése, a megosztott politikai viszonyok között csak igen nehezen kivitelezhető, de szükséges.

A vidéki jövedelem növelése nem azonos a munkahelyteremtéssel. A jövedelem növeléséhez egyaránt szükséges a lokális gazdaság fejlesztése, valamint a helyi feldolgozási, termelési kapacitás fejlesztése és az előállított termékek külső piaca juttatása. A lokális gazdaság erősítése nélküli fejlesztések a térség erőforrásait felhasználják, de csak munkabéren (legtöbbször minimálbéren) keresztül járulnak hozzá a jövedelem növekedéséhez.

A központi közigazgatás jelenleg a gazdaságfejlesztés alatt a munkahelyteremtést, a külső befektetők letelepítését, a turizmust, valamint a helyi termelők összeszervezését, és a multinacionális áruházláncokba való beszállításra való felkészítését érti.
Azonban a lehetőségek tárháza ennél bővebb, és elsősorban hálózatépítési feladatokat jelent.
Az első feladat a térség mezőgazdasági erőforrásainak hasznosítása, az önellátásban, a térségi ellátásban és ezt követően a térségen kívüli fogyasztók ellátásában. A kistérségek többségében a helyi ellátásba (pl. közétkeztetés, élelmiszer kereskedelem, vendéglátás) a helyi kistermelők nem szállítanak be. Az áruk, alapanyagok többsége kívülről érkezik, s miközben a helyi erőforrás nem hasznosul, a távolabbi térségeket terheli például a szállítás, csomagolás környezeti hatása.

Az első lépcső a helyi gazdaság fejlesztése, a helyi termelés és helyi fogyasztás összekötése lenne. Fontos lenne például a helyi intézményi konyhák helyi termékekkel való ellátásának szervezése, helyi termékek arányának növelése a helyi ellátásban. A helyi szolgáltatások fejlesztése, valamint a kis erőforrások integrálása a szociális gazdaság keretein belül lehetséges.
A második lépcső a helyi termelők közvetlen értékesítési lehetőségeinek bővítése térségen kívüli piacokon.
A harmadik lépcső a térségbe érkezett külső fogyasztók helyben történő kiszolgálása, például autópálya parkolókban létesítendő termelői piacokon, vagy ahol van, a turizmusra épülve.
A külső befektetők természetesen fontos elemei a helyi jövedelem növelésének, azonban növelni lehet részvételüket, ha helyi beszállítókat, szolgáltatásokat vesznek igénybe.

A kistérségek egyedi erőforrásrendszere miatt nincs egységes recept. A központi közigazgatás feladata a helyi gazdaságfejlesztésben újra a keretrendszerek megalkotása, amit a helyi, kistérségi résztvevőknek kell feltölteni.
A vidék fejlődésének egyik kiemelten fontos lépése a kistérségi menedzsment létrehozása, megerősítése, szabályozási és finanszírozási stabilitásának biztosítása. Jelenleg a kistérségi menedzsment nagy részét a központi közigazgatás által saját ágazati célok mentén kitalált, létrehozott és működtetett hálózatok adják. A hálózatokba felvett munkatársak sokszor a központi közigazgatás érdekei alapján, nem szakmai, hanem bizalmi alapon lettek kiválasztva. Így a helyi hálózatépítéshez szükséges szakmai és bizalmi tőkéjük hiányzik, a kibocsátott teljesítményük (információ, szervezés) a legalapvetőbb célokat sem éri el (például máig hiányzik a helyi erőforrások szisztematikus számbavétele).

A bevételnövelés és szolgáltatás- (azaz: kiadás-) csökkentés közötti arany középutat varázsvesszővel kereső kormányzat ideje lejárt. A közigazgatás hatékonyságának növelésére sem járható a centralizáció és létszámleépítés útja. A következő kormánynak fel kell vállalnia a kormányzást és a közigazgatást is ki kell emelnie a csupán pénzügyi szemléletből. A nemzetközi példák mutatják, hogy van más út. Ehhez azonban a kályhát kell megtalálni: a kormányzás és a közigazgatás központi értéke az állampolgárok és vállalkozások életét és működését biztosító, támogató környezet kialakítása, fenntartása legyen. Az élet és a működés problémáit az állampolgároknak és vállalkozásoknak kell megoldaniuk. A keretszabályozások alkalmazásával biztosítani kell, hogy beleszóljanak saját környezetük kialakításába, hogy a demokráciát ne csak a négy évenkénti választásokon gyakorolják, hanem folyamatosan a mindennapjaik részévé váljon

Így tagja voltam az e-kormányzat 2005 és az e-közigazgatás 2010 stratégiát író csapatnak, több ágazati fejlesztés stratégiáján dolgoztam, dolgozom az agrárium és a munkaügy területén. Trénerként pedig önkormányzatok és országos szerveztek ügyintézőinek konfliktuskezelési kompetenciáját fejlesztem.
Ha a magyar közigazgatásban szerzett tapasztalataimat össze kéne foglalni, két gondolatot emelnék ki: a cél és az eszköz szintjének teljes felcserélése; a menedzsmentismeretek és -képességek feltűnő hiánya.
Kezdjük a célokkal és eszközökkel. Az ön által említett példa, hogy „a túlsúlyos ember nem erős” jól szemlélteti. A túlsúlyos embertől drasztikusan megvonjuk a táplálékot, nyilván veszít a súlyából, azonban ha csak a táplálékot, vonjuk el tőle, veszít a munkabírásából, és nagy esélye van, hogy ha megint táplálékhoz jut, nagyobb túlsúlyt szed fel, mint a kiinduló állapot. A rendeletekkel, összevonásokkal kierőszakolt kisebb közigazgatás nem jelent hatékonyabb közigazgatást, új feltételek mellett nagyobbra hízhat, mint amilyen volt. A túlsúly problémája esetében szerintem a cél nem a kisebb súly elérése, hanem az egészségesebb, hatékonyabb, nagyobb teherbírású ember. Ehhez egyetlen út az életmódváltás, amibe a mozgás, az egészséges táplálkozás és a gondolkodás megváltozása tartozik. Azt gondolom, hogy a kisebb közigazgatástól azt várni, hogy hatékonyabb lesz utópia. Változáskezelési tanácsadóként volt lehetőségem megtanulni és tapasztalni, hogy egy bármekkora szervezet tartós változása a szervezet tagjainak változásából származik, új szervezeti ábrák és működési szabályzatok még nem eredményeztek pozitív változást.
A kormányzati kommunikációban sokszor hallhatjuk, a létrehozzuk, megváltoztatjuk, reformáljuk a szavakat és szinonimáikat. Azonban ezekhez a legritkább esetben tartoznak igazi célok. A megszorítások a konvergencia program végrehajtását szolgálják, ami az euró bevezetését szolgálja, de hogy az euró bevezetése miért cél, és ki tűzte ki ezt a célt, és miért is kell ez nekünk, erről már csak igen keveseknek van fogalma. Hasonló történet az egészségügyi reform. Mi is annak a célja? Az egészségügyi kassza rendbetétele? Ez persze cél lehet egy politikusnak, de egy állampolgár, az EU egyik legbetegebb országában gyógyulni akar, vagy ha már kicsit gondoskodóbb típus, nem akar megbetegedni. Erről azonban nem volt szó a reform kapcsán. Nincs több tornaóra az iskolában, nincs egészségesebb gyermek és üzemi étkeztetés, a sportolási lehetőségek gyatrák, egy egyszerű szűrővizsgálat órákba kerül, amit a mai foglalkoztatási viszonyok nem mindenkinek tesznek lehetővé. Az egészségügyi reform célja, véleményem szerint az egészségesebb emberek, és ha szükséges, a gyorsabb gyógyulás. Lehet, hogy ennek eszköze a vizitdíj és társai, de az összefüggést nehéz kimutatni.
A kormányzati célok megválasztásának két legitim módja van, a parlamenti választások és az érintettek partnerségére épülő egyeztetések. Az elmúlt évek során mindkettő hatalmas léket kapott. A választásokról kiderült, hogy csak színjáték, a partnerség pedig jó esetben formalitásként működik. Az uniós források felhasználásának megtervezésekor lehetősége volt a kormányzatnak a választási fiaskó helyrehozatalára, az országgal közös jövőkép és célrendszer kialakítására, az érintettek elkötelezettségének kiépítésére. Nem történt meg. Az uniós források köre emelt bürokratikus és átláthatatlan folyamatok és intézményrendszer mára a kormányt döntéseinek végrehajtásában akadályozzák. A leghátrányosabb kistérségek célzott programjában közel egy éve húzódik, az elkülönített forrásokról szóló döntés, amit az ágazatok köré szervezett operatív programok irányító hatóságai akadályoznak.
A professzor úr külön is említi az elektronikus közigazgatást, a jobb életminőséget támogató eszközként. Sajnos az elektronikus kormányzati fejlesztések is célként kerültek megfogalmazásra a legtöbb fejlesztési dokumentumban. Az általunk készített e-közigazgatás 2010 stratégia igyekszik eszközként kezelni az elektronikus fejlesztéseket, de mivel a hazai közigazgatás reformjának és fejlesztésének nincs konszenzuson alapuló stratégiája, ezért saját munkánkat nem tudtuk illeszteni. A közigazgatást ötletszerű, rendszerint ágazati érdekek mentén kialakult döntések formálják. Az elektronikus közigazgatás hatékonysága azonban épp az ágazati határok lebontásában, az intézmények együttműködésében rejlik. Ágazati tagoltságban csak a meglévő folyamatokat gyorsítja, és tovább növeli az ügyfelekre áthárított ügyintézés mennyiségét.
Az elektronikus közigazgatás a közigazgatás hatékonyságának növelésének eszköze, a fogyókúra egyik lehetősége, ennek azonban a technikai fejlesztéseken kívül két feltétele van: az állampolgárok és vállalkozások igényei, problémái által vezérelt folyamatok, valamint a közigazgatáson belüli együttműködés.
A két feltétel magyarázata már átvisz a menedzsmentismeretek és kompetenciák hiányához. A közigazgatási menedzsment működésének és sikerének első feltétele, hogy a menedzsmentnek legyen missziója. Ez a misszió pedig nem lehet más, mint az állampolgárok és vállalkozások igényeinek kiszolgálása és problémáinak megoldásában való közreműködés.
Ma egy gyermek születésekor a közigazgatás által a családra rótt feladatok átlagban négy munkanapot vesznek igénybe Magyarországon. Ez évi 100 ezer gyerek születése esetén 400 ezer munkanapot jelent. Ugyanez a feladat Írországban nulla percre csökkent az elektronikus közigazgatás eszközével és az együttműködéssel. Az államigazgatás létszáma, az intézmények száma nem csökkent, csak a folyamatból kihagyták a családot, az ügyet a szervezetek átadják egymásnak. Azt gondolom, hogy hasonló, akár reformnak nevezett intézkedések esetén a hazai állampolgárok sem lennének reformellenesek. Hasonló dolgot csináltak Belgiumban az egészségbiztosítás, Finnországban a felsőoktatási ösztöndíjak terén.
Az ír, belga, finn és egyéb közigazgatási menedzserek döntéseikben azt az egyszerű tényt vették alapul, hogy a közigazgatás hatékonyságának növelése az állampolgári és vállalkozói ügyintézési folyamatok drasztikus egyszerűsítésében, csökkentésében érhető el. Az állampolgároktól nem várható el, hogy ismerjék a közigazgatási intézmények kusza rendszerét, feladatmegosztását. Ezzel a tudással a közigazgatás menedzsereinek kell rendelkezniük. Az állampolgár és vállalkozás saját feladatának, problémájának megoldásával kell foglalkoznia. Vannak országok, például Anglia, ahol már ebben a problémamegoldásban is jelentős segítséget kaphatnak azok, akik ezt igénylik. Az ügyféloldali folyamatok feltárása, egyszerűsítése, a problémamegoldásban való közreműködés jelenti a szolgáltató államot, nem pedig a meglévő, kusza folyamatok elektronizálása.
A hazai közigazgatási menedzsment missziója az állampolgárok és vállalkozások szolgálata helyett a szervezet, intézmény hatáskörének erősítésére, védelmére terjed ki. A misszió nélküli rendszerben csak utasításokkal, rendeletekkel lehet kormányozni, nem mennek a dolgok olajozottan, ha a politikusok holt súlynak, sőt sokszor ellenségnek tartják a közigazgatást, holott csak saját alacsony menedzsmentképességeik gátolják a szervezet működését.
A hazai közigazgatás célja, menedzsmentje, struktúrája válságban van. A jelenlegi öncélú, intézmény- és jogcentrikus működés gátja az állampolgárok és vállalkozások működésének. A közigazgatás által tervezett és kivitelezett fejlesztések hatásai elmaradnak a várakozásoktól, sokszor például a leghátrányosabb kistérségekben, szegregált csoportoknál tovább növelik a leszakadást.
Azt gondolom, ebből a helyzetből a kiút nem a személyekhez kötött várakozás hamis illúziója. Hibásnak tartom, hogy a tudomány, a szakma képviselői tudásukat nem a köz céljai, hanem személyek karrierje érdekében használják fel. Az első lépés a célok megfogalmazása lehet, amihez a személyek is csatlakozhatnak, és nem fordítva. A rendszerváltást követően újra meg kell fogalmazni a közigazgatás célját és meghatározni menedzsment rendszerét. Ezt a lépést azonban épp a mai közigazgatási menedzsment ellenében és nem érdekében kell megtenni, mert az torzítja a célokat

 

Az elkészített anyagok többségének azonban volt egy közös jellemzője, hogy a változásokhoz szükséges döntéseket a vidéken élőkkel csak végrehajtatni akarta, meg sem próbálta őket bevonni a döntések előkészítésébe, vagy akár csak az elfogadásába. Az egyoldalú kinyilatkozások évtizedét éltük. A magyar vidék elszenvedte már a kertmagyarország, a spárgatermelő gazdaság, a nagygazdasági rendszer, az új típusú szövetkezesítés, a termékpálya szövetkezetek kialakításának, a farmgazdasági rendszer, a családi gazdaság elméletének gyakorlatban való kipróbálását. Eközben nem tudott megszabadulni a politika mocsarából, az élelmiszeripari és nagyüzemi agrárlobby gazdasági irányításától. A kormányzati döntéshozásban nem vált horizontális gondolkodási síkká a vidéki lakossággal összefüggő kérdések integrált kezelése, az úgynevezett vidékfejlesztés. Ennek döntő bizonyítéka a vidékfejlesztés agrárium érdekeinek alávetett kezelése a Nemzeti Fejlesztési Terv megalkotásakor és annak társadalmi vitája kapcsán.

A fenti állításaim, gondolom sok jószándéktól vezérelt embert sértenek, akik az elmúlt évtizedben önállóan, vagy csoportok részeként megpróbáltak a vidék helyzetén javítani. Terveiket, elgondolásaikat igyekeztek megosztani a döntéshozási pozícióban lévő, vagy oda készülő politikusokkal és a megszületett döntésekben viszontláthatták ötleteiket. A megvalósulás során azonban rendszerint valami „külső” körülmény következtében az ötletek eltértek az eredeti tervtől (pl. biodízel program, stb.).

A következő oldalakon arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a magyar vidék problémáinak megoldásához a jó szándék, a természetes tapasztalat, a jó ötletek megléte, sőt még a szocializmusban magyar modellként kiválóan működő agrártermelési rendszer ismerete is kevés. A globalizálódó világban nem elég elszenvedni a világ, a gazdaság, az időjárás változását és „csakazértis” a már elmúlt korszakok eszközeivel válaszolni, hanem a vidékfejlesztésben is fel kell tudni használni az új eszközöket, új tudásokat, amiket a új gazdasági rendszer kifejlesztett. Ehhez azonban a vidékfejlesztés és az agrárirányítás technikájában paradigmaváltásra van szükség.
Érdekes megfigyelni, hogy az elmúlt évtized során sok ember saját életétben sikerrel hajtotta végre a létfenntartásához szükséges változásokat, az emberek közös érdekét megvalósító államigazgatás azonban sikerrel védte meg évtizedes bástyáit, tartja hűbérhez hasonló jogait, még akkor is, ha ezzel a polgárok személyes jogait sérti. Politikusaink (akár jobb, akár bal) is rendszeresen elbotlanak az államigazgatás hűbéri lehetőségeinek kihasználásában, és szerzett jogként kezelik.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mivel bizonyítom állításaimat. Az elmúlt évek során az agrárinformatika és a változás-menedzsment tanácsadás gyakorlati alkalmazása területén szereztem tapasztalatokat. Mindkét terület fiatalnak tekinthető, a globalizáció, a multinacionális cégkultúra termékei, azaz a vidéket és az agráriumot körülvevő gazdasági környezetben létrejött interdiszciplinális tudás.

A demokrácia lehetőségeinek gyakorlásához szükséges a nyilvánosság és a partnerség alapelveinek biztosítása. Ahhoz, hogy egy demokratikus alapokon működő társadalom, vagy a társadalom egy részcsoportja egy közösen megvalósítandó tervet elfogadjon és végrehajtson, a tervezés, a lebonyolítás és a folyamat közben történő visszacsatolás, illetve szükséges korrekció a nyilvánosság és a partnerség feltételeinek megteremtésével biztosítható. Másként fogalmazva a nyilvánosság és a partnerség az, ami hiányzik a feudalizmusban és a diktatúrákban.

Mit jelent ez a gyakorlatban? 

A nyilvánosság az információhoz, adatokhoz és a tudáshoz való hozzáférést, a partnerség pedig az együttműködő felek közötti azonos információs szintet feltételezi. Egy multinacionális cégben felállított projektben működnek ezek a feltételek, hiszen drága a munkaerő, így különböző területeken dolgozó projekt tagok idejével spórolni lehet, ha az együtt töltött időt nem információ cserére, hanem közös munkára fordítják. A munkához szükséges információt és tudást a résztvevők rendszereken (dokumentumkezelő, tudásmenedzsment, ügyféladatbázis, vezetői információs rendszer) keresztül szerzik be.

Hogyan állunk e kérdésekben a magyar vidékfejlesztés és agrárium körében? 

Biztosította-e az államigazgatás a nyilvánosság és a partnerség alapfeltételeit az elmúlt évtizedben?
Nem kell sarkosan fogalmaznom, ha azt mondom: nem, meg sem próbálta. Az állításomat a Unió több szakembere is igazolta, hiszen a csatlakozáshoz feltételeként támasztott intézményfejlesztési és - együttműködési feladatokat, amelyek része a nyilvánosság és partnerség intézményeinek megteremtése is - az FVM késve, többször csak ultimátumszerű feltételek mellett teljesítette. Holott e feltételek a minisztériumnak az Unió kereteibe történő illeszkedését, felkészülési munkáját is támogatták volna. Az agrár államigazgatás paradigmaváltása még előttünk áll, vélhetőleg már csak az Unióban, a folyamatos munka közben, a lehetőségek rovására (ld. SAPARD) fog végbemenni.

Tekintsük át a nyilvánosság és partnerség meglévő intézményeit és azok hatékonyságát. A hazai nagyüzemi vezetők között végzett reprezentatív felmérés szerint a gazdálkodáshoz használt információk elsődleges forrása a Magyar Közlöny, ezt követi a személyes kapcsolat (amely nem tanácsadót jelent!), majd a napilapok. A szakmai és piaci információkat, trendeket feldolgozva is tartalmazó hetilapokat a megkérdezettek csak egyharmada használt. A felmérés egyértelműen igazolta, hogy a nyilvánosság hiányzik a hazai agrárirányítási rendszerből, hiszen az információ értékét a forrás személye adja, tehát személyi alapon létrejöhetnek információs monopóliumok.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az információs monopóliumok léte nemcsak a vidékfejlesztés és agrárirányítás hatékonyságát veszélyeztetik, hanem súlyosan sértik a versenysemlegesség elvét is. Különösen egy olyan ágazatban, ahol az állam jelentős adófizetői pénzeket költ el. Az információ beszerzésének forrása a szakirodalom szerint utal továbbá a profit származására is. Piaci viszonyok között az információgyűjtés az objektív körülményeken (pl. időjárás, termésátlagok) túl, elsődlegesen az ár keletkezésének helyére (pl. tőzsde), és az árat alakító piaci szereplőkre irányul. Megállapíthatjuk, hogy a hazai agrárgazdaság jelenlegi profitcentruma nem a piac, hanem az államigazgatás. A farm menedzsment döntések szintjén a piacismeret, a piaci információk gyűjtése, feldolgozása kialakulatlan. Véleményem szerint ennek három fő oka lehet: a farm menedzsment tudás és a piaci ismeretek hiánya, a korrupciós piaci kapcsolatok, vagy a teljes esélytelenség. Ugyanezeket az okokat támasztja alá a piaci intézmények hiánya is. A rendszerváltást követően próbálkozások történtek a hazai mezőgazdaság piaci intézményrendszerének kiépítésére, nagybani piacok, árverések, árutőzsde, internetes b2b piac bevezetésére. Egyik sem hozott áttörést a piac alapjának tekinthető nyilvános árképzés tekintetében. Az agrárgazdaság input és output árainak alakulását legendai homály fedi.

A nyilvánosság és partnerség intézménye lehetne - az európai országok többségének gyakorlata szerint - a nem kormányzati szervekkel, gazdasági-, szakmai érdekképviseletekkel, ernyőszervezetekkel, helyi-, kistérségi civil szervezetekkel kiépített kapcsolatrendszer. A jó kapcsolat megjelenési formája a delegált feladatok és a hozzá kapcsolt mérhető és ellenőrzött finanszírozás lenne. A feladatdelegálás ténylegesen működő szervezetek esetében az államigazgatás számára komoly költség és erőforrás takarékoskodást is jelentene, hiszen az önkéntes tagság mentén működő, érdekazonosság alapján létrejövő szervezetek bizalmi kapcsolatát használhatná fel a tájékoztatás hatékonyságának növelésére. Az Unió elképzelése szerint e kapcsolatrendszert kellett volna használni a csatlakozásra való felkészülés során is. Ennek első lépése lenne a fent említett szervezetek támogatása a belső, tagjaik felé irányuló információs stratégia elkészítésében és megvalósításában. A két legnagyobb agrár-érdekképviselet információs stratégiáját jól jellemzi az Interneten való jelenlétük, illetve annak hiánya. Bár mindkettő országos szervezet, még a megyei szervezeteikkel való kapcsolattartás céljából sem rendelkeznek a munkájukat támogató belső, országos hálózattal. E fejlesztések hiánya, bár furcsának tűnhet, jól mérhető a csatlakozási tárgyalások agrárgazdaságra, de különösen a vidékfejlesztésre nézve nem éppen sikeres zárásán is.

A termelőkkel való kapcsolattartás kényszereszköze a falugazdász-gazdajegyző hálózat, amely az évek folyamán eddig kétszer cserélt gazdát, most készül a harmadik tulajdonosváltás. A váltásokra jellemző, hogy nem a feladat hatékonyságának növelése volt a cél, hanem a „tulajdonos” szervezet súlyának (informáltságának) növelése. A falugazdász-gazdajegyzők mind a mai napig nem rendelkeznek még csak egységes e-mail címmel sem, nem hogy a munkájukat támogató on-line adatbázisokkal, elektronikus irodával, CRM rendszerrel és infrastruktúrával. (Egy hasonló szerkezetű biztosítótársaság ügynökei munkáját már a második-, harmadik generációs fejlesztésekkel támogatja.) Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy az agrártámogatások összegének 2-3%-os részéből igen fejlett rendszerekkel lehetett volna támogatni munkájukat, ami várhatóan a támogatási összegek hasznosulásának hatékonyságát is jelentősen emelte volna.

A vidékfejlesztés tekintetében a helyzet összetettebb. Bár országos szinten az ernyőszervezeteknél hasonló a helyzet, helyi szinten, saját erőből, illetve más irányú (nem csak FVM) pályázatokból komolyabb fejlesztések is történtek. A vidékfejlesztésben tevékenykedő szervezetek nagy részének van elektronikus elérhetősége és - ami fontosabb - használja is a kommunikációban és a munkájában. Azonban az FVM részéről hiányzik a törekvés ennek az előnynek kihasználására.

A nyilvánosság és partnerség feltételének megítélését talán példaértékűen jelzi az FVM és intézményeinek internetes jelenléte, amely mind tartalmában, mind technológiájában mintegy öt-hat éves lemaradással küszködik. Az e-közigazgatás jelenlegi átlagos szintjét az on-line ügyintézés, a munkafolyamatokra támaszkodó tartalomszolgáltatás jelenti, sőt a fejlettebb országok esetében (pl. Írország) a beadott ügyek, pályázatok on-line nyomon követését is lehetővé teszik. Az egyes európai országok farmereinek számítógép ellátottságát, valamint Az Internet használathoz meg kell jegyezni, hogy itt csak az e-business-ben, vagy e-ügyintézésben résztvevő farmerek számát mérték fel.  Nálunk külön számítógép és Internet ellátottságot a gazdálkodók között nem mérnek, így csak a vidéki penetrációból számolhatunk, ami kb. 2-3%-ot jelent. Ez mélyen a kelet-európai átlag alatt van.

Az Európai Unióban is példaértékű ír és angliai példák egyértelműen jelzik, hogy a vidékfejlesztés és az agrárium tekintetében az informatikai fejlesztés azonos prioritást élvez a beruházási és infrastruktúrafejlesztési kérdésekkel. Mindkét ország külön ágazati informatikai fejlesztési és e-business stratégiával rendelkezik, amelyet az ágazati minisztérium koordinálásával és a civil szervezetek bevonásával készítettek el, természetesen az informatikai szakma tanácsadóinak vezetésével.

A nyilvánosság és partnerség témakörét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a demokrácia ezen alapkövetelményeinek az államigazgatás szintjén történő megvalósítása nem csak a versenysemlegesség kiterjesztése területén hozhat komoly eredményeket, hanem hatékonyabbá teszi az államigazgatás munkáját, integrálja a helyi közösségek tudásbázisát a döntéshozók munkájába. A hazai megvalósulás esetén értékét vesztenék a tradicionális személyes kapcsolatok, jelentősen csökkenne az állami és gazdasági korrupció, kétirányúvá válna az információ kapcsolat, a személyes információ átadást felváltaná a hozzáadott értéket létrehozó közös munkavégzés lehetősége.

A következő részben egy lehetséges forgatókönyvet, a demokrácia intézményrendszerének hiányából fakadó kármentési feladatokat, valamint egy stratégia alapjául szolgáló víziót szeretnék felvázolni.

A feladatok feltárása előtt, szükséges az elérendő célok pontos tisztázása. Az elérendő célok között számomra a következők szerepelnek: 

- A vidéki települések és a kistérségek, régiók tenni akaró lakosai által létrehozott és fenntartott, a vidékfejlesztésben részt vállaló civil szervezetek partnerként való elfogadása. Számukra a tevékenységükhöz szükséges adatok, információk, kommunikációs platformok, szolgáltatások biztosítása. Az államigazgatás részéről a településre, térségre vonatkozó feladatok (pl. tervezés, egyeztetések, stb.) delegálása. 

- A vidékfejlesztés multi-miniszteriális, horizontális kérdésként való kezelése, amelynek célja nem az agrárgazdaság támogatása, hanem a vidéki életlehetőségek jelenlegi hátrányainak felszámolása, hosszabb távon pedig városokba történő elvándorlás megállítása és visszafordítása, az ”élhető vidék kialakítása”. 

- Az agrárpiac szereplőinek felkészítése a piaci viszonyokban történő gazdasági döntések meghozatalára, a piacon való részvétel információs és ismereti feltételek teljesítésére. A nyílt árképzésű agrár input és output piacok megteremtése. 

- A hazai és Uniós agrár- és vidékfejlesztési támogatások folyamatos hatásvizsgálata és az eredmények közzététele. 

- A civil szervezetek partnerségi viszonyának megteremtése, a nyilvánosság és partnerség elvének alkalmazásával. 

A célok elérése érdekében a feladatokat célszerű kétfelé választani. Egyrészt el kell végezni a kármentési feladatokat, amelyek főleg az Uniós csatlakozással vannak összefüggésben. Másrészt egy stratégiaalkotási folyamatot követően el kell kezdeni a hosszabb távú cselekvéseket.
Kármentéssel kapcsolatos főbb feladatok:
- Intézményfejlesztéssel (Kifizető Ügynökség, Kifizető Hatóság informatikai fejlesztése) kapcsolatos feladatok
- Tájékoztatást, tanácsadást támogató rendszerek 

A stratégia alapján fejlesztendő területek
1. Farm menedzsmenthez kapcsolódó termelői szintű informatikai rendszerek
2. Vidékfejlesztést támogató rendszerek 
3. Innovációt támogató rendszerek
4. Piaci információ, e-kereskedelem 

Intézményfejlesztéssel kapcsolatos feladatok
Az EU csatlakozás legnagyobb feladata az EMOGA Garancia Alapjához kapcsolódó Kifizető Ügynökség és az Orientációs Alaphoz kapcsolódó Kifizető Hatóság létrehozása, a szükséges informatikai feltételek, többek között az Integrált Igazgatási és Ellenőrzési Rendszer (IIER) megvalósítása és akkreditálása. A rendszerek fejlesztése nem elszigetelt FVM feladat, több szállal kapcsolódnak más államigazgatási rendszerekhez, így jó alapul szolgálnak a vidékfejlesztés kérdésének kiterjesztéséhez.

Az elvárt intézmények létrehozásának és az IIER kiépítésének célja, hogy a kifizetésekkel kapcsolatos döntéseket az EU szempontjai szerint hajtsák végre, valamint folyamatosan információkat gyűjtsenek a támogatások monitoring rendszeréhez, amelyből nyomon követhető lesz a felhasználás hatékonysága. A Kifizető Ügynökség és az IIER létrehozása komoly lehetőségeket rejt az e-kormányzat, az e-ügyintézés területén.

Az Orientációs Alaphoz kötődő intézmények és rendszerek a Strukturális Alapok felhasználásának rendszerébe tartoznak. E rendszerek tekintetében a Kifizető Hatóság szerepét a PM látja el. A Kifizető Hatóság a pályázatkezelési, ellenőrzési és monitoring feladatokat a Kifizető Ügynökségbe delegálta. E feladatok elvégzéséhez jó alapot jelentenek a papír alapú munkavégzésre már akkreditált SAPARD munkafolyamatai. E területek informatikai fejlesztéseit is ez évben kell elvégezni.

Tájékoztatást, tanácsadást támogató rendszerek
A tájékoztatás, tanácsadás támogató rendszereknek jelenlegi fő feladata, hogy az Unió által megnyitott támogatási csomagokat a kedvezményezettek képesek legyenek elérni, megpályázni, lehívni és az előírásoknak megfelelően elkölteni. E rendszerek jelenleg hatékonyan csak már működő civil szervezetek bizalmi kapcsolataira telepíthetők. Új szervezet, vagy központosított állami rendszer felállítása az informatika lehetőségeinek figyelmen kívül hagyását, elmúlt rendszerek gondolkodásmódját jelentené. A feladat hatékony megoldásához az állam szerepét a tartalomszolgáltatásra, az informatikai infrastruktúra biztosítására és a humánerőforrás fejlesztésének támogatására kell lehatárolni. Jól integrálható kezdeményezés az IHM által elindított Közháló kiépítése is.
A feladat civil szervezetekre történő delegálása igen hatékonyan javítaná az Unión belüli vidékfejlesztési és agrárlobby munkát is, hiszen a szervezetek bekapcsolódhatnának az államigazgatási döntéshozás munkafolyamataiba is.

Ez a feladat komoly szervezetfejlesztési, kommunikációs és informatikai tanácsadást is igényel, hiszen a tájékoztatás és a támogatásokkal kapcsolatos tanácsadás hatékonysága milliárdokban lesz mérhető az Uniós támogatások esetében. 

1. Farm menedzsmenthez kapcsolódó termelő szintű informatikai rendszerek
A termelői informatikai rendszerek támogatásának és elterjesztésének célja, hogy a támogatások igényléséhez, a felhasználás dokumentálásához szükséges termelői adatszolgáltatás minél nagyobb hatékonysággal történjen. A termelők informatikai fejlesztéseinek támogatása gyorsítaná az Internet elérések számának növekedését, javítaná a kommunikáció hatékonyságát. 

2. Vidékfejlesztést támogató rendszerek 
A vidékfejlesztési kérdések kezelése tartalmi és informatikai oldalról több minisztériumhoz kötődik. A vidéki információs társadalom alapkérdése, hogy helyi szinten integrálhatóak legyenek az államigazgatás több pontján - a gazdaságban, az egészségügyben, az innováció területén és a társadalom más pontjain - keletkezett információk. Az állam feladata, hogy a vidéki lakosságot, különösen a gazdaság szereplőit (köztük az agrártermelőket is), valamint a vidékfejlesztés aktorait a helyi, kistérségi NGO-kat felkészítse, támogassa a információs társadalomba történő részvételre. Az alkalmazások, e-szolgáltatások elkészítésén túl a felkészítés oktatást, stratégiakészítést, infrastruktúrafejlesztést, valamint az államigazgatás oldalán szemléletváltást jelent. Az államigazgatás szereplőinek tudomásul kell venni, hogy a vidék problémáinak kérdését csak az ott élő polgárokkal együtt, partnerségben lehet megoldani - amelynek alapja az azonos információs szint -, és ebben támogatni kell őket.

A vidékfejlesztés rendszerében nincs kizárólagos információszolgáltató, hanem tartalomszolgáltatók vannak. A rendszer teljes tartalma a tartalomszolgáltatók együttműködéséből áll össze. A vidékfejlesztési network lényeges eleme a helyi, kistérségi és régiós tudásbázisok, tudásmenedzsment szolgáltatások kialakítása. A network-ben kialakított közös tudásbázis nem lehet sem állami, sem oktatási intézmény birtokában. A tudásmenedzsment alkalmazásokat a résztvevő szervezetek közös kezelésébe kell adni. Az országos vidékfejlesztési network kiépítésének főbb lépései:

- A civil szervezetek saját információkezelési rendszerének kialakítása
- A helyi szervezetek közötti kommunikáció, tudásmenedzsment hálózatok kialakítása
- A kistérség vidékfejlesztési kapcsolatrendszerének, munkafolyamatainak kialakítása.
- Regionális, nemzeti, Uniós információs és más on-line szolgáltatások használata. 

3. Innovációt támogató rendszerek
Az innovációt szolgáló rendszerek területén Magyarország egy időben komoly fejlettségi szinttel rendelkezett. A technológiai és szaktanácsadási támogatást is nyújtó termelési rendszerek igen nagy hatékonysággal szolgáltak e területen. Mára azonban ezen a téren is jelentős lemaradást értünk el. A probléma fontosságát jelzi, hogy az Unió is biztosít külön támogatást erre technikai segítségnyújtás címszó alatt. Azonban a támogatás fő célterület a szaktanácsadási rendszerek kiépítése. Az innovációt biztosító információk forrásának biztosítása ezen túl nemzeti feladat.

Az innovációs feladatok nem csak az agrártudományok területén fontosak. A vidékfejlesztés, a vidéki információs társadalom megteremtése az informatikai tudományok, fejlesztések területén is komoly innovációs feladatokat jelent. A vidéki informatika innovációs kérdéseivel az EU több igazgatóságának (agrár, információs, regionális, munkaügyi, környezetvédelmi) bevonásával foglalkozik. 

4. Piaci információ, e-kereskedelem 
A piaci rendszerek területébe a kurrens piaci és a kereskedelmet közvetlenül befolyásoló információkat szolgáltató rendszerek, az e-kereskedelmi platformok tartoznak. E rendszerek létrejötte, működése a állami támogatások felhasználásának hatékonyságát növelik. Így az Unióban a tagállamok a nemzeti források terhére támogatják e rendszerek széleskörű elterjedését. Az e-business alkalmazások elterjedése hozzájárul a piac átláthatóságához, a termelők árérvényesítő képességének növeléséhez. Fontos terület az újonnan alakult és alakuló szövetkezetek belső kereskedelmét szolgáló e-business rendszerek kifejlesztése és bevezetésének támogatása. 

A vidék és az agrárium informatikai fejlesztésének szükségszerűsége egyre több politikai döntéshozó számára válik világossá. Az IHM elkészítette és a Kormány elfogadta az Információs Társadalom Keretstratégiáját. Döntés született, hogy el kell készíteni az ágazati stratégiákat, köztük az e-agrárium stratégiáját. Ehhez a munkához az IHM az FVM és az érintett civil szervezetek együttműködését kérte. A lehetőség adott, a kérdés már csak annyi, hogy az elkészített stratégia a nyilvánosság és partnerség céljait szolgálja-e, vagy áldozatul esik az információk birtoklása általi irányítás paranoid eszméjének.